A kéményseprőipar története

A kéményseprőipar nem tartozik az ősrégi iparok közé /mint amilyenek a kovács, a fazekas, a takács, a tímár, az ács, a kőműves, a kőfaragó, az arany- és ezüstműves, stb. iparok/, csak a városi élet kifejlődésével, a kőből épült házak elszaporodásával a kémények használatának elterjedésével keletkezett az a keresetszerűen űzött ipari foglalkozás, amely a kémények gondozásával, ellenőrzésével és szükség szerinti tisztántartásával szolgálja a közérdeket. A kéményseprő csak ott talál működési teret, ahol „kémény” van, kéménye pedig csak kimondottan „ház"-szerű építményeknek lehet. A városi élet kifejlődése előtt tehát kéményseprésről szó sincs.

Valaki azt következtethetné ebből a megállapításból, hogy e szerint a műveltségben oly előrehaladott régi görögök, s a világbirodalmat alkotó rómaiak városaiban már bizonyára fellelhetők a kémények, s talán a mindenféle mesterségben jártas római szolganépek között olyan is akadt, aki a kémények tisztogatását látta el. Hiszen a római mesteremberek már céheket alkottak, a rómaiak nagyszerű középületei, magánpalotái és kéjlakai pedig a legmesszebbmenő kényelmet szolgálták. Tény, hogy a régi római ház nemcsak szilárd, építészetileg szép, de kényelmes volt és berendezése ma is alig hagyna kívánnivalót maga után, kimondott kéménye azonban nincs, a tűzhely füstje a tető nyílásán át jut a szabadba és befeketíti a mennyezetet /atrium = füstös szoba/.

A híres római fürdők már központi fűtésre voltak berendezve, de ezeknek a fűtőszerkezeteknek a kéményeit is hiába keresnők. A római világbirodalom romjain úrrá lett latin és germán népek városaiban, a középkor derekán vezetik csak kimondottan kémények a füstöt a szabadba és csak ennek a kornak, a középkornak a vége felé fejlődik ki a kéményseprés, mint külön mesterség. Kifejlődik pedig akkor, amikor a hatóságok a folytonos tűzveszéllyel szemben védekezni kezdenek és amikor a kémények és tűzhelyek tisztántartásának tűzbiztonsági jelentőségét felismerik.

A krónikák szerint Velencében 1038-ban már kéményes házakat építettek, de a mi fogalmainknak megfelelő első „kémény” csak 1137-ből, Nürnberg városából ismeretes. Ezt megelőzőleg megbízható történeti adat ilyen füstvezető szerkezetről nincs. Sem a szentgalleni apátságban /817-837. években épül/, sem a X. század végén emelt goszlári császári palotában kémények még nem voltak, - hacsak valaki a régi időkben olyannyira fontos szerepet játszott húsfüstölő kamrákat és a nyílt tűzhelyek fölé alkalmazott, a füstöt bizonyos irányba terelni hivatott füstköpenyeket ilyeneknek nem nézi, vagy a régi okiratokban sokszor előforduló caminata –komonate-kamin-caminus szóból /ami eleinte tűzhellyel ellátott helyiséget, később a tűzhelyet magát a füstöt kivezető nyílással, füstköpennyel együtt jelentette / nem akarja azt következtetni, hogy ez a kifejezés a kéményre vonatkozik. A petersburgi vár kéményének, Könyöki József „A középkori várak” című munkájában leírt építménye is csak füstsisak és ez a mű sem tud felmutatni korábbról származó kéményt, mint csak azt, amely a XII. századból /Laon/, a XIII.-ból /La Beauport apátság/ és a XIV.-ből /Gluny apátság/ maradt reánk.

A kéményes házak építése nem volt szokásban még a XIII. és XIV. században, erre abból a körülményből is következtethetünk, hogy Rómában Francesco Carrara még 1368-ban is Páduából hozatott olyan kőműveseket, akik a kéményépítéshez értettek, és hogy a XIV. században már hatalmas fejlődésnek indult német városokban a kőművesek és tetőfedők –mintegy mellékesen – végzik a meglévő kémények tisztogatását.

A történetírók megállapítják, hogy a német városokban a XI. és XII. században a magánházak minden dísz és kényelem nélkül, túlnyomórészt fából épültek. Még a kőből vagy téglából épült házakban sincs kémény és üvegablak sehol, a füst a nyitott tűzhelyről egy falrésen /Windauge/ át távozott, emeletes épületeknél az ablakokon húzódott ki. A szobák szinte állandóan füsttel teltek, amitől a lakosság szeme könnyezik és fáj. Ez a városkép a XV. század végéig csak lassan változik mert kötelező kéményépítésről még szó sincs.

A brünni építésügyi szabályzat 1430-ban csak a tűzzel dolgozó kézműveseket kötelezi kéményépítésre, s hogy a nagy olasz városokban sem volt más a helyzet, azt igazolja, hogy Carpaccionak /1450-1522/ a Kereszt csodája című képén látunk első ízben kéményeket ábrázolva. A híres Borgia Lukrécia férje: Alfonso d’Este 1520-ban egy veronai építésztől kérdezi meg, hogyan kell célszerű kéményeket építeni.

Az egykori feljegyzések tanúsága szerint az első igazi kémények tágas belvilágúak, bő méretűek voltak. Ezeknek a kéményeknek a tisztogatását – bizonyára csak a végső szükség eseteiben – a szolganépek, vagy a legalacsonyabb sorban élők végezték /Prof. Dr. B. Ileil: Die deutschen Stadte und Bürger im Mittelalter c. műve szerint 4-5 évben egyszer/, és csak a középkor vége felé foglalkoznak egyesek mesterségszerűen kéménytisztogatással. A német városokban a XIV. században a jobbmódú polgárok házain már kémények emelkednek, sőt ezek a kémények díszesen kiképzettek, konzolszerű kiugrásokon nyugosznak /1356 október 18-án Strassburgban a földrengés ezeket a díszes kéményeket az utcára szórja/. A kémények tisztogatását azonban a háztulajdonosok maguk végzik, vagy házi alkalmazottaikkal végeztetik. Hivatásszerű kéménysepréssel eleinte a kőművesek és tetőfedők foglalkoznak /Frankfurt am Main-ban 1389-ben egy Conce nevű ember/, csak 1464-ről jegyzik fel a hivatalos írások először a Majna melletti Frankfurtban egy Könne nevű kéményseprőnő nevét és csak 1472-től kezdve veszik át ebben a régi, fejlődött városban is kimondottan kéményseprők, a kéményseprési teendők ellátását. A hivatásos kéményseprők száma azonban a német városokban a XV. században is kevés lehetett, mert Miltenberg város tanácsa 1422-ben még a polgárokat kötelezi arra, hogy kéményeiket négyhetente tisztogassák. Ulm városa is úgy rendelkezik 1447-ben, hogy ha kéményseprőt nem kap, a háztulajdonos maga tisztogassa ki a kéményét. Strassburgban 1448-ban említik először a kéményseprőt, Nürnberg városa pedig 1466-ban alkalmazza az első ilyen mesterembert, aki „a városi építőmester felügyelete alatt látja el a teendőit”.

Az ilyen hivatásos kéményseprők csak a városokban élhettek meg, a vidéki elszórt kéményes épületek kéményeinek tisztogatásával „alkalmi” kéményseprők foglalatoskodtak, legtöbbnyire olasz eredetű házalók, akik jóformán egész Európát bejárva, fűszereket, déligyümölcsöket, szalagokat, piperecikkeket árusítottak és csereberéltek. Egyes német városok hatóságai szigorú rendeletekkel tiltják el az ilyen „házaló kéményseprők üzelmeit” /1553-ban/. Talán ez késztette ezeket az olasz alkalmi kéményseprőket arra, hogy állandóan letelepedjenek a városokban, mert 1566-ban Frankfurt am Main-ban már Peroni Antonió, 1597-ben Jakobus Antonius de Corali, Milánóból elszármazott kéményseprőmesterek neveivel találkozunk. Említésre érdemes ebből a korból, hogy Jost von Veningen frankfurti mester panaszt emelt, mert a városi tanács a fogház kéményeit erre nem jogosított egyénnel tisztíttatta, holott alkalmaztatásakor ígéretet kapott, hogy a kémények tisztántartását rajta kívül másnak végezni tilos. A frankfurti hivatalos feljegyzésekből tudjuk meg azt is, hogy az olasz kéményseprőknek az északibb országokba vándorlása már ekkor megkezdődhetett, mert a kéménysepréssel foglalkozók nevei majdnem kivétel nélkül olasz hangzásúak.

Valószínű az a feltevés, hogy a kéményseprés, mint keresetszerűen űzött foglalkozás, olasz földön alakult ki a legkorábban, minthogy a kéményseprő mesterségnek feltehetőleg őse, a kőműves- és a tetőfedő mesterség is olasz földön volt a legfejlettebb. Mátyás királyunk idejében is olasz kőművesmesterek foglalatoskodnak Budán és bizonyára ezek az olasz kőművesek tartották rendben a királyi épületek kéményeit és kandallóit is.

Bécsben a kémények söprését még a XVI. század elején is a szénhordók látják el, mert az 1519 november 17-én kelt Ordnung der Kohltrager szerint „egy húzott kéményért 10 pfennignél többen nem követelhetnek”. Ugyanebben az időben azonban megkezdődik ide is az olasz kéményseprők bevándorlása, mert 1512 október 19-én I. Miksa császár megküldi a város tanácsának „milánói Hans” kérvényét, a kéményseprés gyakorlására jogosító engedély megadásáért. A középkor történeti kútfői kályhatisztítókat is emlegetnek, akik a városok nagyobb épületeiben, a kastélyokban, udvarházakban, az akkor bebúvással tisztogatható cserépkályhákat és kandallókat rendben tartották, amikor Frankfurt városának egyik 1454. évbeli könyve Heinz von Nekerről kifejezetten, mint kályhatisztítóról beszél, akkor talán nem tévedünk, ha a kéményseprést is ennek a kályhatisztítónak a munkakörébe soroljuk.

Ha Németországban a kéményseprés, mint önálló iparág, csak a XV. század végén mutatkozik először: ha azt kell olvasnunk, hogy Brandenburg tartományban és magában Berlinben még a XVI. században is olyan évről-évre visszatérő olasz vándorlók végezték a kéményseprést, akik egyúttal portékás szekrénykét hordtak a hátukon, s borsot, sáfrányt, gyógyfüveket árultak, ha kénytelen vagyunk tudomásul venni, hogy Bázelben 1675-ben Johann Mangold kőműves és kéményseprő fiát a könyvnyomdászok nem veszik fel inasnak, mert közfelfogás szerint a kéményseprés „nem becsületes” mesterség, és hogy Frankfurt am Main város tanácsának még 1705-ben is bizonyítani kell, hogy „a kéményseprők nálunk becsületeseknek tartatnak”, - akkor ne csodáljuk, ha Magyarországon még később akadunk a kéményseprőipar első nyomaira. Hiszen a korán kultúrált Braunschweig városában csak 1651-ben telepszik le az első kéményseprő: Bittorf Lőrinc, addig vándor olaszok, svájciak /szintén olasz nyelvűek/ és Harz-hegységbeli szénégetők végezték a kéménytisztítást, sőt még az annyira fejlett építkezésű és felvilágosodott vezetőségű Frankfurt am Main tanácsa is elutasítja az 1706-ban céhlevélért /ártikulusokért/ folyamodó kéményseprőket, azzal a megokolással, hogy a kéményseprés nem céhbeli mesterség /csak 1715-ben avathatják fel céhládájukat/.

De maga az osztrák császárváros, a mindenkor nagy szerepet játszó Bécs is sokáig nélkülözte a szakavatott kéményseprőt, mert az ottani kéményseprők első céhlevelüket /privilégium, ártikulus/ 1673 július 8-án kapják Lipóttól, és maguk a gráciak is, csak 1723-ban, VI. Károlytól nyernek szabadalomlevelet. Kétségtelen, hogy a kéményseprés eleinte a más „érdemes polgári céhek” által lebecsült foglalkozás volt és ez a körülmény maga is elegendő lett volna ahhoz, hogy a magyarság körében ne akadjon rá vállalkozó, meg a mi hazánk politikai és társadalmi viszonyainak a kialakulása sem volt arra alkalmas, hogy a kéményseprő mesterség itt korán kedvező talajra leljen.

A történettudomány megállapította, hogy a letelepülő magyarok – mint afféle harcias, nyughatatlan népség – a szilárd épületet, a kimondottan „házat”, nem ismerték a csak viharos évszázadok után, a városi élet kifejlődésével szoktak hozzá, hogy az éghajlat változásain kívűl a családi élet körülményeihez is alkalmazkodó és már bizonyos kényelmet nyújtó berendezett házakat építenek.

Freisingeni Ottó püspök, aki 1147 körül Magyarországot beutazta, igen nyomorúságos viszonyokról számol be. Kéményes házakat még sehol sem látott. Béla király névtelen jegyzője a saját korára mindenesetre elfogadható adatokat tartalmazó krónikájában sem tesz említést olyan életmódról, mely rendes házakat feltételezne.

A magyar városok csak a tatárdúlás után kezdenek valójában kifejlődni:, főleg Róbert Károly és Nagy Lajos alatt épülnek, akikről tudjuk, hogy Olaszországból, Flandriából, Némethonból építőművészeket, kőműveseket hívtak be és telepítettek le. Mátyás királyunk alatt még hatalmasabb fejlődést vettek a magyar /különösen a felvidéki és erdélyi/ városok, de az ő korából sem maradt reánk olyan emlék, mely a kéménysepréssel iparszerűleg foglalkozó valamiféle mesteremberekkel kétségtelen vonatkozásba lenne hozható. Több mint valószínű, hogy az akkor már gyakoribb és a kandallókkal kapcsolatos, terjedelmes mászó kéményeket a XV. században nálunk is a vándorló olaszok s más olyan népség tisztogatta, amelynek ez a foglalkozás is jó volt. De azok a kétségtelenül megbízható írásos feljegyzések is, melyek ránk maradtak, azt igazolják, hogy a kéményseprésnek, mint iparszerűleg űzött foglakozásnak a kezdete, hazánkban nem régibb a XVI. századnál.

Az első tűzvédelmi intézkedéseket s ezzel kapcsolatban a kéményseprők szerepére vonatkozó adatokat a tűzrendészeti /tűzoltási-, Feuerlöschordnung/ szabályrendeletek őrizték meg számunkra. Pozsony város 1527-ben már tűzifecskendővel és vízszállító lajttal rendelkezik, sőt 1574-ben már kerekes lajtorját szerez be, a pozsonyi városi tanács rendeletéből adódóan 1558-ban a közkutaknál vizes kádak állanak és 1642-ben már megjelenik az első tűzoltási rendtartás, 1649-ben pedig a tűzfelügyelői intézményt rendszeresítik. Kassa város 1643 július 14-én elrendeli, hogy a kéményeket házanként megvizsgálják, s aki a hibát 15 nap alatt ki nem javítja, azt megbüntetik. Pest város tanácsa 1697-ben elrendeli a szalma- és nádfödelek lebontását és 1700. augusztus 22-én rendeletet ad ki, mely szerint, aki egy hét alatt rendes kéményt nem épít, annak házát elkobozzák. Törvényeink közül az 1723. évi CIX. t. írja elő első ízben a tűzvészek elleni óvóintézkedések kötelező voltát. Hazánkban még a XVII. században is csak a városok számadáskönyveiben történik említés hivatásos kéményseprő iparosokról, azonkívül az említett tűzoltási rendtartások őrzik meg emléküket számunkra.

Pozsony városának számadáskönyveiből megállapítható, hogy 1438/39-ben a városi épületek kéményeinek tisztításáért a tanács már bizonyos összeget fizet, de csak 1502-ben említik név szerint azt, aki kéményseprésért bizonyos díjazást kap. Vajon tényleg kimondottan kéményseprő iparosokról van-e itt szó, vagy olyan egyénről, aki egyebek között a kéménytisztítást is végezte, nem tűnik ki a feljegyzésből. Sopronban 1594-ben említik a város iratai a kéményseprőket először, s ezek 1610-ben a tanácstól a polgárok közé való felvételüket is kérik, a tanács azonban a kérelmet nem teljesíti, ellenben kötelességükké teszi, hogy a kéményeket lelkiismeretesen tisztogassák.

A XVII. század elején már Kassán is találkozunk kéményseprőkkel, mert a városi tanácsnak 1639 december 7-én kelt jegyzőkönyve szerint Üveges Mihály szupplikál /könyörög/, hogy a kéménytisztító hempler /kontár/ fiát ne engedjék ő ellene munkálkodni, s egy 1650. évbeli jegyzőkönyv név szerint megemlíti Kéménytisztító Ádámot. /Ebben a korban a mesterembereket általában ilyen vezetéknévvel jelölik: Üveges Mihály, Kéménytisztító Ádám, Szabó Jeromos, Csizmadia János, stb./ Hogy azonban a kéménytisztítás még a XVII. század végén Kassán sem lehetett valami bőven jövedelmező foglalkozás, kitűnik az 1692 február 28-iki jegyzőkönyvből, mely szerint a tanács Kéménytisztító János kérését elutasítja: „lévén a kéménytisztítitóság a hivatalja, a disznópásztorság meg nem adatik neki”.

Buda városának valószínűleg szintén volt a XVI. és XVII. században kéményseprője. Ennek azonban nem maradt nyoma, ami a török hódoltságra tekintettel érthető. Tény azonban, hogy Buda visszafoglalása után, 1689-ben Franzin Péter a budai mester, s 1714-ben már létezett Budán a Rauchfangkehrergasse. 1714-ben a várban egy, a Vízivárosban is egy kéményseprő neve fordul elő a polgárok összeírásában. Pesten 1686-tól 1716-ig szintén van egy kéményseprő a polgárok sorában. Buda város százados-polgárai közé /a tanács mellett működő bizottság/ 1733-ban Sechers Gottlieb kéményseprőmestert, a hatvanas választott polgárok közé pedig 1739-ben Petroti, vagy Petrota Józsefet választják meg. Abból a körülményből, hogy 1683-ban Zágrábban egy Minichar Dartholomous nevű kéményseprő az ottani jezsuita kolostor kéményseprő munkálataira nézve egyezséget köt, s hogy Eszterházy Pál nádor 1683-ban egy Berner Károly nevű, 1704-ben pedig egy Dominicus Pilatos /Pellato/ nevű kéményseprőnek ad menlevelet uradalmai területére, kétségtelen, hogy Magyarországon a kéményseprés – mint ipar – a XVII. század végéig igen jelentéktelen szerepet játszott , s csak a fejlettebb kultúrájú városok, a nagy uradalmak és papi birtokok épületeire szorítkozott. A városi élet fejlődésével, az építkezések térfoglalásával s a mind gyakoribb károkat okozó tűzvédelmek miatt terelődik a hatóságok figyelme a kéményseprés fontosságára. Ez a körülmény ad alkalmat és módot a kéményseprők letelepülésére s a kimondottan kéményseprőipar kifejlődésére.

A kéményseprő munkálkodásának hasznos eredményei késztették a földesúri jogokat gyakorló természetes, vagy jogi személyeket, majd hatóságokat arra, hogy a kéményseprőt bizonyos kiváltságok adásával helyhez kössék s a tűzvédelmi szabályzatokban egyrészt a kéményseprőnek működési körét és teendőit is megszabják, másrészt pedig a lakosságot szigorú büntetések terhe alatt a kémények és füstvezetők gondozására kényszerítsék. Az első kéményseprőknek adott kedvezményekből fejlődött ki később az ú.n. kéményseprő-ipari reáljog és ezzel kapcsolatban a kéményseprő sokoldalú felelőssége, az iparnak engedélyhez, meghatározott munkakerülethez és hatósági díjszabáshoz kötése.

A XVII.. század tűzvédelmi szabályrendeleteiben már megtaláljuk a kémények tűzbiztos építésére, rendes tisztántartására s a tűz keletkezésének lehető megelőzésére vonatkozó kezdetleges intézkedéseket s ezzel kapcsolatban már a kéményseprő az, akinek legényeivel együtt legelső kötelessége közreműködni a tűz eloltásában. A XVII. század második és a XVIII. század első felében az olasz kéményseprők mindig nagyobb számban telepszenek le a magyar városokban. Számuk és tekintélyük annyira gyarapszik, hogy Mária Teréziától céhlevelet kérnek, aki 1748-ban Postolli Péter János győri kéményseprőnek és társainak engedélyt ad arra, hogy Győrött céhüket felállítsák, 1748. július 5-én pedig szabadalomlevelet ad Bellan Gotthárd és társainak a budai kéményseprő céh felállítására. A budapesti kéményseprő ipartestület első őse ez a budai szabadalmazott kéményseprő céh, amely 1748 november 17-én tartotta első ülését, megválasztván azon főcéhmesternek Bellan Gotthárdot, alcéhmesternek Sechers Gottlieb Pált. A céhgyűlések jegyzőkönyveiben szereplő Forrelli, Contrasti, Piroti, bovorada, del Bondio, Subanoni, Fomino, Genovi, Peterotta, Godone, Nodini, Orelli, Albertini, Storno, Mollini, Baille, stb.családnevek majdnem kizárólag olaszok, s ezeknek az olasz elődöknek leszármazói a később Albertini, Devecis del Vecchio, Lafranko, Nessi, Nicora, Ronchotti, Toscano családok.

Mária Terézia kiváltságlevele alapítja meg az ú.n. reáljogos kéményseprő üzleteket, s a kéményseprőknek e kiváltságait erősíti meg I. Ferencnek a győriből pozsonyivá lett céh részére 1818 január 9-én s a budai céh részére 1819 július 23-án adott újabb kiváltságlevele. A kéményseprők mindkét céhe 1872-ig fennállottt, akkor alakult át a pozsonyi céh Felső-magyarországi Kéményseprő Ipartársulattá, a budai céh Budapest és Környéke Kéményseprő Ipartársulattá. Az előbbinek nagynevű elnöke Ronchetti József volt, az utóbbinak élén Bastoria Vilibald áltt, pénztárosa Sciaroni Bernát volt.

Amikor az 1884. évi XVII. t. az ipartestületeket életre hívta, a Budapesti Kéményseprő Ipartársulat is beleolvadt az 1886-ban működését megkezdett Budapesti Kéményseprő, Pala- és Cserépfedő, Kútcsináló és Kályhás Ipartestületbe, melynek első elnöke Devecis del Vecchio Gyula kéményseprőmester lett. Őt követték az elnöki székben Bauer József, majd Albertini János és Nessi Gyula kéményseprőmesterek, az 1921. évben önállósult Budapesti Kéményseprő Ipartestület elnöke pedig Devecis del Vecchio Gyula, az ipartestület alapítójának és elnökének fia lett. A kéményseprők országos érdekképviselete az 1903-ban megalakult Magyarországi Kéményseprők Országos Egyesülete.

1949.-ben került sor a kéményseprőipar államosítására Magyarországon. Megalakult a Fővárosi Kéményseprő Vállalat, illetve országszerte általában a megyei Kéményseprő Vállalatok. Az 1970-es évek során - tekintettel a kémény és a tüzelőberendezés szoros kapcsolatára – e vállalatok nagyobb részt felvették tevékenységi körükbe a tüzeléstechnikai szolgáltatást. Magyarországon először 1979-ben látott napvilágot kéményszabvány, egyértelműen szabályozva a lakó- és közösségi épületek kéményépítését. Ma a kéményseprő- ipari tevékenységet ellátó szakvállalatok a hagyományos élet- és vagyonbiztonságot óvó munkájuk mellett, komoly szerepet töltenek be a hazai energiatakarékossági, levegőtisztaság védelmi programban is. 1970-ben megalakult az Országos Kéményseprő-ipari és Tüzeléstechnikai Társaság.

A magyar kéményseprő-ipar szervezete 1979.-től megfigyelőként, 1984-től rendes tagként vesz részt az Európai Kéményseprő szövetség munkájában. A jövő számtalan feladat elé állítja a hazai kéményseprő-ipart. Annak ellenére, hogy az égéstermék - /füstgáz/ elvezetés - - mint a tüzelési rendszer egy eleme – az építészetnek ugyanúgy a periferiájára sodródott, mint az épületgépészetnek számos – a nemzetgazdaság egészére kiható, mégis sokszor degradált – megoldott, vagy még megoldatlan problémát vet fel. Már ma is megállapítható – az utóbbi húsz év fejlődését, ill. a fejlődés irányát tekintve, - hogy az égéstermék-elvezetés ügye egyre inkább elszakad az építész szakemberek tevékenységi körétől, illetve a kérdés korlátozódik az esztétikum igényére.

Az épületgépészek viszont az elmúlt években számtalan olyan feladattal találták magukat szemben, melyek ma már egyértelműen az ő felelősségteljes és döntés pontok sorát tartalmazó munkájukba szervesen beépültek kémények, égéstermék elvezetők tervezése során.

Az indokolt lakossági szolgáltatás –fejlesztés mellett, illetve azzal összhangban a komplex rendszerszemléletű vállalkozást kell a jövőben megvalósítani. Ez elsősorban azt a szervízjellegű, továbbfejlesztett kéményseprőipari szolgáltatást foglalja magába, amely elősegíti, illetve biztosítja az energiatakarékos tüzelőberendezések biztonságos működését, üzemeltetését, a levegőtisztaság- és környezetvédelem céljainak figyelembevételével, a lakosság részére a jó komfortérzet-biztosítás garanciavállalása mellett.


Budapest, 2012. január 23.

Összeállította:

Kocsis Attila okl.gépészmérnök, kéményseprőmestera Magyarországi Kéményseprőmesterek Szövetsége tiszteletbeli elnöke

A szövegben jelzetteken túli további források:

  • Szulovszky János: Füstfaragó 2003.
  • dr. Dobsa László: A kéményseprőipar gyakorlásának szabályai 1912.
  • Kéményseprő Kódex